Skandináv út Joulupukkihoz

Sűrű bocsánatkérésekkel kezdeném, amiért ennyi ideig nem jelentkeztem, de jó okom volt rá: Hétközben igyekeztem ráállni a tanulásra a két hét múlva esedékes vizsgám miatt. Az eredmény és a hatékonyság erősen vitatható, de a lényeg ugyanaz, nevezetesen hogy semmi említésreméltó dolog nem történt velem. Hétvégén pedig nem voltam itthon, de ne szaladjunk ennyire előre, csak szépen sorjában.
Tehát múlt héten belefért még egy kis szombat esti láz, de nem a stohlbucis fajtából. Az egyik kolesz híres-neves bulikra fenntartott részlegében közös vacsora, ahova minden vendég vitt valami ételt. Az eredmény meg is lett: rengeteg kaja, és hatalmas társaság, aminek nagy része igyeszik legalább annyira ellenállni a kísértésnek, hogy az este további részében még használható és járóképes legyen. Akiknek ez sikerült (nekem is...ez nem kis szó), azok az utolsó busszal végül a Drivben kötöttek ki egy jó kis party erejéig, akiknek meg nem...hát azokkal nem tudom mi lett, de ezt kihagyták. Hétvégéhez méltóan aztán vasárnap még egy kis ráadás a közösségi életből, Victor ugyanis tartott egy kis szűkkörű baráti vacsorát szülinapja alkalmából, tehát megint volt minden mi szem-szájnak ingere. Főként persze kínai kaja.
Ezután következett az a feledésbe merülő néhány nap, amit a sötétség kiváltotta (még nálam is) szokatlan alvásmennyiség leredukálásával és az EU joggal történő barátkozással...vagy legalábbis kibéküléssel próbáltam tölteni, és aminek a sikerét maximum a próbálkozás becsületre méltóságában ragadhatom meg.
Azért volt ami tartotta bennem a lelket, nevezetesen a már említett, titokzatos hétvégi program:
egy svédországi-finnországi hétvégi kirándulás egyetemi szervezésben. Péntek éjjel utaztunk (magyarul a buszon "aludtunk"), majd szombat reggelre megérkeztünk a svédországi Luleå városába, ahol megnéztünk a világörökség részének nyilvánított óvárost a templommal az 1600-as évekből, és rácsodálkoztunk a befagyni készülő kikötőre. Őszintén szólva más programlehetőség nem igazán volt, nem nevezném nagy durranásnak a városkát. A táj sem volt az igazi, hó sem volt, ellenben igazán csípős, száraz hideg az igen. Maradt tehát a városközpont felfedezése, majd az egyetlen nyitvatartó kocsma bevétele. Hogy egy svéd viszonylatban nagynak számító városban, ahol az időjárás miatt gyakorlatilag kint nem lehet tartózkodni, és ráadásul egyeteme is van, csak egy kocsma legyen nyitva...Talány, de az egész társaság (cirka 90 fő) itt gyűlt össze, természetesen a helyi -tisztes középkorú úriember jelmezükből a harmadik sör után kivetkőző- masszív keménymaggal együtt. Egyébként hatalmas sörválaszték skandináv árakon. Ez egyébként kicsit szíven is ütött, a bolti sörök ugyanis harmadába kerülnek az itteninek, bár itt csak 3.5% csökentett tartalomig lehet a boltban árulni. De legalább egész nap. Egy szó, mint száz, itt ütöttük el az estét egész éjjel egyig, amikoris továbbindult a busz Finnországba, Rovaniemibe. Meg is érkeztünk reggel 8ra (ottani idő szerint 9). Itt szertném felhívni a figyelmet, arra a nem elkerülendő tényre, hogy ezt az éjszakát is a buszon töltöttük, aminek komfort fokozatát ezekkel a lábakkal megáldva nem nehéz elképzelni. Mellesleg mikor megálltunk egy kis egészségügyi szünetre a hőmérő -18 fokot mutatott. Minden zárva volt, mégis érthető okból úgy döntöttem, nem használom ki férfi létből adódó előnyömet és inkább visszatartom a következő megállásig.... Rovaniemi ellenben már sokkal szebb környezetben terül el, na meg egy kis hó is volt legalább. Egy szép folyóparti séta után a cél nem lehetett kérdéses: irány az igazi lappföldi Mikulás pontosan az Északi-sarkköre épített turista faluja. Volt itt persze mindenféle szuvenir irdatlan mennyiségben (ezek az üzleties "déliek"...), Télapó postahivatala, gyermekparadicsom, napközben -5 fok, a karácsonyt korukat meghazudtolóan váró fényképeszkedő egyetemisták, na meg maga Joulupukki, aki türelmesen fogadott mindenkit egy pár kedves szó és egy fénykép erejéig. Szóval csak tátottuk a szánkat...itt tényleg egész évben Karácsony van. A buszokkal már nem volt ilyen szerencsénk, többszöri félreértést követően a tervezett, majd később 3ra módosított 1 óra helyett a pihenőidő miatt csak 5kor tudtunk elindulni (előző este a városközpontban pihenőidőztek állítólag a drágák), így a hazafelé betervezett bevásárló megállás is elmaradt. (elég durva, h a norvég árak után egy turistahely is olcsónak tűnik).
Így is éjjel kettőre értünk haza szakadó hóesésben (mikor elindultunk is ezt a látványt hagytuk itt), aminek eredményeként mára már saját, cseppet sem mérvadó becslések szerint, olyan 30 centis hóra ébredhettünk. Így most végre enyém volt a káröröm ahogyan a meleg szobából néztem az aótjukat 20 percen át a hólepel alól előlapátolóni próbáló emberkéket.
Fordult a kocka, egy hete -az első hó elolvadása után- ugyanis én igyekeztem a jégpáncélon járást szimulálni, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve megkíséreltem bemutatni egy tripla leszúrt Littberger, dupla Lutz kombinációt. Sajnos ebből a külső szakavatatlan szemlélők csak egy hatalmas seggreesést láttak, és ennek megfelelően is értékelték egy nem túlzottan titkolt mosollyal. Szóval ennyi igazán kijárt már.

Majd még több és jobb képeket is teszek fel a hétvégéről, most ennyit tudtam előhalászni. Egyébként pedig ma láttam az első embert, aki síléccel ment dolgozni, az autók viszont már rég szöges gumikat használnak, a norvégok pedig továbbra is futnak hegynek föl fényvisszaverő mellényben a hóban. Ennyi lenne az összefoglaló mára. Csókoltatok mindenkit arról a helyről, ahol legandákat mesélnek arról, hogy mínusz 20 alatt megfagy a vizelet mielőtt földetér.

Túra és Halloween a jég hátán

Annyira belejöttünk a kirándulgatásba, hogy még szerdán nekivágtunk az újabb kitűzött célpontnak, a Tromsøtől 40 km-re fekvő Ringvassøya szigetének. Ezúttal busszal, ami szerencsére csak egy kb. órás út volt, többet ugyanis nehezen bírtam volna ki maradandó idegrendszer-károsodás nélkül a kisiskolásokkal zsúfolt buszon, akiket szinte egyesével vitt házhoz a buszvezető a nem éppen túlnépesedett környéken. Tehát az összes 20 km-es körzetben élő sívitozó bűnrossz kölyök boldogított bennünket, de végülis megérkeztünk, mégha nem is kifejezetten a szigetnek arra a felére ahova szerettünk volna (vagyis ahol az egyetemi szállás várt). Összefoglalva egy örök életre emlékezetes egynapos kalandtúrának lehettünk részesei, amit azt hiszem inkább nem részleteznék most. A lényeg annyi hogy több, mint 10 kilómétert sétáltunk, ennek a jórészét már sötétben, rendesen megpakolt hátizsákokkal, hogy aztán se a megközelíthetetlen szállást ne vegyük igénybe, sem pedig a legözlebbi, vagyis másnap reggeli buszt. Viszont talán kevesen mondhatják el magukról, hogy októberben délután 5-kor a vaksötétben, ropógó havon bolyonganak az északi fény alatt, mégpedig szinte érintetlen természetben, amit J.K.Rowling, J.R.R. Tolkien és az összes fanatasy-szerző együttes fantiáziája sem tudna leírni. És akkor a számunkra járhatatlan sziklákon tőlünk 50 méterre átszökkenő rénszarvascsordát még nem is említettem. Emberesen elfáradva, élményekkel és egyre nehezebbnek tűnő hátizsákokkal megpakolva még aznap este hazaértünk, hogy aztán megállapítsuk, hogy megint lesz mit mesélni.
A következő 2 nap már visszatért a normális kerékvágásba...már amennyire az októberi havat annak nevezhetjük. Áldott jó szívemnek és waffel iránti rajongásomnak köszönhetően aztán a Bodegában összeszokott párossá válhattam a brazil Hugoval (aki életében előszőr lépett hóra), ugyanis két nap is helyettesítettem. Emellett csúszkált mindenki össze-vissza, kész csoda h még egyben vagyok, a lefagyott lejtőkön ugyanis nem egyszerű a közlekedés. Valójában a jelentősen ritkábbnak számító sík terepen sem. Szóval kész életveszély, alig lehetett járni, mert persze még mindig nem vettem meg a cípőre húzható szöges talpacskát. A hó egyébként tegnap egy kis eső után végül elolvadt, hogy aztán ma reggel ismét havas táj látványára ébredjünk. Egészen hihetetlen mennyire meglátszik az emberek hangulatán: ha hó van, a délután 2 környékén kezdődő sötétedés ellenére mindenki fülig érő szájjal, energiával telve mászkál. Legalábbis a külföldiek...Amég kik tudnak tőle menni a házból és nem kell lapátolni...
A péntek aztán a Halloween jegyében érkezett, ami ittt sem mondható a kultúra gyökeres részének, de mégis jobban él a köztudatban, mint mondjuk otthon. Szóval egyetemi jelmezes buli, méghozzá a jobbik fajtából. Tényleg mindenki ott volt, hülyébbnél hülyébb jelmezekben, ráadásul a társaság jelentős része már nem szomjasan érkezett a helyszínre, ami 5 percre volt tőlünk. Ez ugye jelentősen megkönnyítette a csak és kizárólag a jég miatt sokkal nehezebbnek tűnő utat. Mellesleg úgy éreztem a jelmezem osztatlan sikert aratott, én voltam Isten ajándéka a Nőknek. Úgy tűnik a feminista mozgalom által kiszabott nyílvános máglyahalált is sikerült eddig elkerülnöm. A buli élvezeti értékét mutatja h hajnali 5 körül sikerült is ágyba kerülnöm, hogy valamennyire megpróbáljam kipihenni magam a másnapi súlyos kötelezettségemre. Nevezetesen az újabb Halloween-partyra, ami ezúttal egy eddig ismeretlen norvég lány egyészen pici lakásán került megrendezésre általa és Courtney(CAN) által. Főként norvégok voltak egyébként, így a buli is amolyan norvégos volt (a hely mérete is csak ezt engedte): iszogatunk, beszélgetünk. Mindenesetre így is jól sült el az este, a házigizdák pedig minden téren nagyon felkészültek voltak.
Vasárnap aztán kénytelen-kelletlen elmentem vmi hűdefontos Drives megbeszélésre (azt hittem muszáj, mert az előző kettőt kihagytam...ja és egy hónapja nem dolgoztam). Mint kiderült 2 órás norvég szövegelés keretében megválasztottuk az új (vagyis többségében régi) vezetőket. Legtöbbször ellenjelölt nélkül. Hihetetlen kompetensnek éreztem magam, h szavazok egy számomra érthetetlen nyelven elhangzó kampánybeszéd után, számomra ismeretlen emberekre, egy olyan félévre amikor itt sem leszek. Nem kicsit lettem ideges h emiatt ki kell hagynom a Forma1 záró futamát. Ezen csak az enyhített egy picit h mint kiderült a tévémen nem is volt fogható.
A múltkori meglepődésemet még nem is meséltem, amikoris a postaládában egy egyetemi borítékban vmi szárított levelekre emlékeztető zacskót kaptam mindenféle levél nélkül. Kb. negyed órányi döbbenet és csodálkozás után jöttem rá, hogy a Xuan által ígért kínai szárított gombát kaptam meg, ő ugyanis phd-sként nyelvészként dolgozik. Ja igen, mert hogy a PHD-sek itt megbecsült és igen rendesen megfizetett munkavállalók komolyabb irodával, mint otthon néhány profnak van. A gomba meg állítólag ehető és nem hallucinogén...Meglásssuk

Egy (v. inkább 3?) otthonról érkező elektronyikus levélke után már nem is érzem úgy hogy hosszúra sikerült volna a bejegyzés, aki szerint igen, az Attilán verheti le a dolgot.

Zárásként természetesn üdvözlök mindenkit, de a legfontosabb: BOLDOG SZÜLINAPOT ÉDESANYÁMNAK!

Látogatóban (majdnem) a Mikulás földjén

Olyan mozgalmasra és élménydúsra sikeredett ez a hét, hogy azt sem tudom hol kezdjem, de azt hiszem követem a jó öreg mondást, és meglepő módon az elején. Tehát tartottak nekünk egy kis téli információs összejövetelt, amin nagyjából elmondták hogy honnan és hogyan öltözködjünk, milyen vitamint szedjünk (akármilyen egészséges a halolaj én azt inkább kihagyom), na meg hogy hogyan birkózzunk meg a sötét okozta kimerültséggel és egyéb kellemetlenségekkel. Ugyanis most pl. délután négy óra van és csuma sötét. De nem kell aggódni, lesz még rosszabb is. Az egészségügyi szempontok nem csak a napfény hiányából adódó betegségeket, kimerültséget takarják, de ha elütik az embert az sem kifejezetten immunrendszer-erősítő hatású. Ennél fogva mindenféle fényvisszaverőket kell hordani, ami itt szinte a divat része lett: a kisgyerekeknek még a táskája is ilyenből készül, de vannak plüssfigurák is erre a célra meg minden ami elképzelhető. Kaptunk is egy zsebből kilógatható prizmát, amit még másnap elhagytam, de azóta egy karszalaggal pótoltam. Összegezve a dolgot a tippek, tanácsok mellett igyekeztek a dolgok jó oldalát kihangsúlyozni, például h az amúgy is skandináv módon túlhajszolt és felpörgetett életet élő norvégok, még ennél is képesek jobban lenyugodni, ez ugyanis a pihenés ideje számukra (és persze az ivásé).
Volt még filmvetítés a ruandai emberirtásról, ami talán nem járult hozzá nagyban a sötétség elleni jó-hangulat teremtéshez, de nem ezek voltak a legnagyobb események.
Hirtelen felindulásból ugyanis minden tervezgetés nélkül béreltünk egy autót 2 napra és nekivágtunk az útnak Finnország felé (eltéveszteni nehéz lett volna, nem is igazán lehet letérni róla). Ráadásul a kért és várt kis kocsi helyett egy bazinagy dízeles Toyota Rav4 várt bennünket, amiben azért nem szorongtunk négyen, h a nem mellékes rajító funkciót ne is említsem. Az autóbérlős srác meg egy csöppet elaludt és késett egy órát, így mondtuk neki h akkor a hétvégi pluszpénzt nem fizetnénk ki, na meg persze adhatna egy kis bocsánatkérő kedvezményt. Ő meg azt mondta hogy jó. Hát kb. így kezelik errefelé a reklamációt, arról nem is beszélve h mint kiderült az alapár is csak töredéke annak amit az internetes info alapján vártunk. (De ezt még csak halkan, majd ha levonták a pénzt...ha így marad nagy biznisz volt). Ahogy aztán közeledtünk a határhoz egyre több havat láttunk a hegyeken, aztán egyszercsak az úton is. Bizony, Finnországban már HÓ volt, október közepén hógolyót gyúrtam...De az út végén csak lassan tudtunk haladni, ugyanis rénszarvasok között kellett szlalomozni. Nem egy, nem kettő, rengeteg. Szép komótosan vándoroltak az út közepén, cseppet sem zavartatva magukat az autóktól, na meg az őrülten kattogó vakuktól. Aztán találtunk egy olcsó szállást Kilpisjarvi lapp falvacskájában, ami ennek ellenére minden igényt kielégítő volt. Sőt! Saját kis kandallónkban raktunk tüzet estére, és igazi finn szaunából néztük a hóesést (ez gyakorlatilag alapfelszereltség a fürdőszoba mellett). A kedves, már délben feltünően jókedvű, cefre-szagú házinéni meg még túra útvonalat is kínált, amit meg is tettünk, és ropógó hóval a talpunk alatt megállapíthattuk h Finnország valóban az ezer tó országa, na meg hogy az a sokat emlegetett Golf-áramlat bizony tényleg rengeteget számít. Jelen esetben 7-8 fokot és pár centi havat éreztünk ebből. Elképesztő egyébként h 170 km alatt mekkorát képes változni a táj. Hazafelé betértünk még egy valódi norvég szellemvárosba, ami a tenger partján a havas fjordok közt terült el, így itt is szájtátva bámészkodtunk egy darabig. Hazatérve aztán a szakadó eső emlékeztetett h megérkeztünk, de ez a rövid hétvége aztán élmény volt. Mégpedig abból az életreszóló fajtából.
Még aznap este volt egy kis összejövetel az iráni Tinánál, rengeteg jellegzetes kajával, még több jófej emberrel, na meg a fáradtság ellenére jó kis beszélgetéssel.
Rövid regenerálódás után aztán hétfőn este Chiara szülinapi partija, ami a várakozásoknak megfelelően elég jóra sikeredett, így az azt követő pár óra alvás nem volt éppen elegendő, de a mai programot megint kár lett volna kihagyni: Meghívtak ugyanis egy helyi magániskolába -ahol nemzetközi hetet tartanak- h beszéljünk Magyarországról, na meg a külföldön való boldogulásról. Hihetetlen meglepő volt h ennyire érdeklődőek voltak a gyerekek, kérdeztek egyfolytában, ha nem csöngetnek ki még tovább is tudtak volna. Egy 10.-es és egy 7.-es osztályban voltunk (itt tíz osztályos az általános), és nagyon érdekes tapasztalat volt, mert azért az ország kultúrájának elég jelentős részét tükrözik a gyerekek. Én hazai tapasztalatokból kiindulva unott fejeket vártam, akik várják h mehessenek kajálni, és csak annak örülnek h legalább nem kell tanulni, e helyett pedig érdeklődő, szinte csodáló figyelmet kaptam. Na meg ebédet a végén egy-két tanárral és vmi norvég húsos, sárgaborsós, de leginkább finom levessel. Ráadásul még útiköltséget is fizettek, ami kifejezetten jól esett, tekintve h amúgy bérlettel utaztunk.

Egyszóval mozgalmas és élménydús napok vannak mögöttem, a hasonló folytatásban reménykedve üdvözlök mindenkit!